2024. február 20.

February is a long year too

 Lehet, hogy sejtettük, lehet, hogy nem, de nem fog örökre most már minden cuki dolgokról szólni, mint hogy tegnap is bután vártam, hogy megcsókoljon egy fiú, de aztán megint nem történt semmi. 

A február is marhára feleslegesen hosszú, és már megint elkezdtem szorongani, meg semmi nem jó meg magányos is vagyok, mert mindenki el van foglalva a munkájával meg a partnerével, két barátnőm éppen pár hónap múlva fog szülni. Ennek egyrészt persze nagyon örülök, mert az egyikük szinte csoda, hogy teherbe tudott esni, a másikuk meg csak nagyon sok gyereket akar, szóval időben el kell kezdeni. (lol) De én meg itt vagyok egyedül, és fogalmam sincs, mit csináljak magammal, amellett, hogy száz dolgom lenne, de csak egy bénult szomorúság vagyok. Tudom, hogy meg fog jönni, de egyszerűen csak annyira úszom ebben az egész szomorúságban, hogy már majdnem csak röhögnöm kell magamon.

Korábban azt hiszem, hogy meséltem, hogy a lakásom beázott, na ez addig fajult, hogy a kb. 8 nm-es fürdőszoba felén leomlott a plafon szinte betonig, (van ahol konkrétan betonig), meg még  a vele szemben lévő konyhában is lett több helyen beázás, egy legalább 1 nm-es foltban szintén teljesen lezuhant a vakolat. Elmondom, hogy történt, mert tulajdonképpen vicces visszagondolva, ahogy ülök a fürfőkádban és békésen ülök a fürdőkádban és mosogatom a hajam, miközben a szemben lévő csap felett (körülötte a fogkefém, meg mindenféle kozmetikum nyilván) elkezd úgy zuhogni a vakolat, hogy egyszerűen mindent elöntött, a csap eldugult a belezuhant portól meg vakolattól, a földön, ami persze vizes volt lett egy sártenger és hát mondhatom, hogy az egész fantasztikus volt. Két másik alkalommal éppen kiszálltam a fürdőkádból, amikor egy percre rá leszakadt a plafon bele a fürdőkádba. Na most mit mondjak, nagyon nagy élmény a vizes fürdőhabos kádból porszívózgatni a törmeléket, ami olyan nagy, hogy bele se fér a porszívóba (lol), szóval kézzel kell a kukába dobálnom (nyugi, már két zsák van benne ekkora, nehogy leszakadjon). Aztán volt az az alkalom is, amikor arra keltem fel az éjszaka közepén, hogy zuhog a vakolat a fürdőszobában, meg amikor reggelre lett egy kupac, amit mérgemben már csak félretoltam a seprűvel, hogy el tudjak menni pisilni. 

Szóval most ki kell festeni a lakásom, amire 120 ezret ítélt meg a biztosító, hát hahaha. Úgyis is ki kellett volna festeni előbb-utóbb, és ezt nem csak a 10 éves, közepesen kellemetlen sárga falak miatt mondom, hanem mert ugyebár a hálószobám sarka is beázott de elvileg ez megoldódott). Anyukámmal már két hétvégét (jobban mondva az utóbbi kettőt) töltöttünk azzal, hogy próbáltuk kiselejtezni azokat a dolgokat, amiket begyűjtöttem az évek során és aztán kihíztam,  a múlt hétvégén kidobtunk két zacskó cipőt, ami miatt egészen lelkifurdalásom van, de egyszerűen így is annyi dolog összegyűlt, amit el lehetne adni meg ajándékozni, hogy azt se tudom, hol kezdjem. Mármint jó, egyértelműen a fogyasztói társadalom áldozata vagyok, és soha többet nem veszek semmit kivéve amikor felmegyek vintedre és minden 2000 ft 

Az egész akkora shitstorm még annak tetejébe, hogy az egész dolog az egyetemmel, aminek tegnap lett teljesen vége, beadtam az utolsó papírt, kikapcsolták a neptunomat, a diákom jó még vagy két hétig, és most már csak mérges vagyok és szomorú legfőképpen. Mérges vagyok és szomorú mert úgy érzem, hogy valaki átvert, pedig nyilván nem vert át senki csak a vacak magyar oktatási rendszer meg hogy senki nem tud semmit, a konzulensem se tudott semmit, kb egyedül kellett volna kitalálnom a phd-mat, a totál rugalmatlan egyetem, és hogy most már azt se tudom, hogy akarok-e még doktorálni. Mármint a gondolat, hogy minimum 37 leszek mire befejezem az eléggé borzasztó, ugyanakkor meg mégis milyen fontos dolgot csinálok most az életemmel, ami miatt ezt ne tudnám megtenni? Nem mintha valami annyira komoly kapcsolatban lennék, hogy menten vállalok vagy 3 gyereket, vagy olyan jó állásom lenne vagy tudom is én. Annyira nem tudom, mit csinálok az életemmel, és az egész olyan luxus, hogy na, de egyszerűen egy görcs vagyok, rosszul vagyok, ha egy nap öt dolgot kell elintéznem, rosszul vagyok, hogy fel kell hívnom a háziorvost, hogy információkat kérdezzek tőle, mert az asszisztensnő olyan kelletlen és kicsit undok, rosszul vagyok attól, hogyha egyszerre sok dolgot kell csinálnom. Jó, nem vagyok rosszul rosszul, de olyan hamar ideges leszek, meg úgy érzem, hogy túl sok inger ér és le akarok feküdni a kanapéra, és mindent meg kell terveznem, meg számolgatnom a perceket, hogy hova mikor érek oda, és az egész olyan... kiábrándító. Valami baj van velem.


2024. február 16.

aranyoskám

 Valentin nap alkalmából (meg amúgy is) beszéljünk már az utóbbi három randimról.

Három!! Randi!! Ugyanazzal a fiúval!! Azt a ragyogóját. Ki hiszi ezt el? 

Azért volt csak három randink, mert ez a fiú Szegeden doktorál (ez csak véletlen, nem innen ismerem), és egyszer ő volt itt Budapesten és kedvesen meghívott az Ibolyába (az én ötletem alapján, de mégis), kétszer meg Szegeden volt intéznivalóm, szóval akkor Szegeden tudtunk találkozni. Én még mindig nem vagyok hozzászokva, hogy fiúkkal nagyon jót tudok beszélgetni, hogy ha nincs mit mondanom, akkor beszélnek helyettem, hogy ne legyen kellemetlen csend, hogy figyelnek arra amit mondok (micsoda alapvető dolog pedig), hogy érdekesnek találják amit mondok. 

Innentől a kicsit óvodás rész következik, figyeljetek. 

Jó, a fiú marokkói, szóval kultúrális különbségek vagy mit tudom én, de nem történik semmi. Annyi nem történik, hogy véletlen összeérjen a térdünk. Legutóbb a Reök kávézóban voltunk Szegeden, ahol kerek, de nem olyan túl kicsi asztalok vannak, és végig a lábát igazgatta. Kérdeztem tőle, hogy mi a baj, erre azt választolta, hogy semmi, csak nem akartam meglökni a lábad. Nem mintha ez nem lenne nagyon kedves meg figyelmes, csak mégis mi történik, ha összeér a térdünk? Felgyullad a kávém? 

Igazából azt szeretném, hogy érjen össze a térdünk, vagy kezünk, (ezt még leírni is kínos, olyan gyerekes) akármi. A második randinkon ott ültünk az Ibolyában vagy három órát, és ott volt a szép keze az asztalon, és marhára nem történt semmi, én meg csak bámultam a kezeit ahogy magyarázott, mint egy 16 éves, és tulajdonképpen elég nevetségesnek érzem magam. És mennyire igaz, hogy pár hete még nem is ismertük egymást, most meg azt szeretném, hogy, pár hete nem is tudtam, hogy létezik, most meg azon gondolkodom, hogy így eljutunk-e valaha a szexig, szex!! Mégis mit gondolok, ilyen tempóban? Miért érzem magam ettől teljesen romlottnak? 

Mindeközben persze attól is rettegek, hogy annyira el vagyok foglalva azzal, hogy intimitás lehetősége, és hogy mennyire vágyom erre, hogy valaki elfogadjon meg szeressen meg megsimogassa a fejem és azt mondja, hogy minden rendben lesz és komolyan is gondolja, hogy majd túllépek valami rettenetes red flag-en, mint hogy mondjuk 8 gyereket akar én meg lehet, hogy egyet se. Persze már az önmagában aggasztó, hogy ezt szégyenkezve írom le, és a pszichiáter néni biztos ráncolná a szemöldökét, de most úgyis Ázsiában van és én nyugodtan visszafejlődhetek 20 alkalmat, semmi vész. A múltkor még anyukámnak is kiszaladt ez az egész a számon, jobban mondva nem az egész, de hogy szűziesen ott ülünk és beszélgetünk, és a fiú minden alkalommal fizetni akar (egyszer nem hagytam, mert én ettem ő meg nem), szóval ebből sejtem, hogy randi. Jó, meg abból is, hogy amikor először találkoztunk, akkor kezet akart fogni búcsúzóul, és nekem valahogy a nyelvem hegyén volt, hogy mégis mit csinálsz, és akkor mondta, hogy egy lány, de Iránból vagy nem tudom honnan mondta neki, hogy ne ölelje meg, mert ez milyen dolog, és azóta nem mer semmi ilyesmit, és akkor felvilágosítottam, hogy az európai lányokat meg lehet ölelni nagyrészt. 


2024. január 30.

lányos dolgok

 Ez most már nem a depressziómról fog szólni, örvendjen a világ, de azért továbbra is úgy érzem, hogy elloptak tőlem három hetet, ami alatt nem is emlékszem kb mit csináltam a kanapén alváson kívül. Mármint jó, elolvastam talán két könyvet meg mit tudom én, párszor ettem finomakat, de a többi időben kb meg akartam aszalódni. Fogalmam sincs, jobban mondva elég naiv vagyok (/akarok lenni) ezügyben, de szóval fogalmam sincs, hogy lesz-e még depresszióm (HAHAHA), de én azért remélem, hogy nem így kell megöregednem.

Szóval amiről meg részben írni akartam, hogy a pszichiáteremmel a múltkori ülés után beszélgettünk, nem sokáig, kb amíg vettem a cipőm meg a kabátom, és akkor megdicsérte, hogy fogytam, és arról beszélt, hogy ő nem tud fogyni és ez milyen szörnyű, pedig ő még 20 kilót le akar adni. 20 kilót! Jó, ti most sajnos nem látjátok ezt a nőt, de ugyan nem szuper vékony vagy mit tudom én, de egy teljesen normális testalkatú nőről van szó, szóval ha lefogyna 20 kilót.. hát én nem tudom. Mármint nem tudom, hogy miből, meg hogy meg olyan csalódott vagyok, hogy a pszichiáterem nem olyan laza, vagy modern mint képzeltem a testsúlyt illetően. Mondjuk ezt sejthettem volna, mert amikor elmondtam, hogy középiskolában 80 kiló voltam, akkor jóformán felsikoltott, hogy az nagyon sok, pedig amúgy az öt kilóval több az ajánlott bmi-nél, és hát 175 cm vagyok, hány kiló legyek? (nyugi, ez egy költői kérdés volt) 

Az unokahúgom szülinapján volt egy elég különös eset, ugyanis meghívta két munkahelyi barátnőjét, akiket nem nagyon ismerek, és hát az egyikük elég kövér. Jó, ezt nyilván nem az arcába mondtam, hanem amikor a másik barátnőinkkel beszéltünk, akkor a duci szó helyett a kövért mondtam ki, ami most felmerül bennem, hogy bunkóság volt, de igazából nem tudom. Az unokahúgom ugyanis azt mondta, hogy hát nem kövér csak olyan kis... tudod... molettecske. De most nem mindegy? Nem az egész csak felesleges nyelvi szépítgetés, ha közben meg rettegsz, hogy kövér leszel, és saját magaddal kapcsolatban mindig a kövér szót használod, és rosszul vagy, ha hízol 3 kilót? Szerintem ez akkora önámítás meg álszentség, hogy nem is tudom, hova tegyem. És akkor ennek a csajnak a barátnője, aki vékony, de azért viszonylag átlagos, felszedett egy fiút, aki esküszöm, úgy nézett ki, mint a bűnöző a Good girls-ben , szóval nem olyasvalaki, akivel hajnali 4-kor egyedül le akarnék lépni a körút vaksötétjébe, de hát ez a csaj pont ezt csinálta, és akkor közben szó szót követett,  és az jött ki, hogy eszerint a lány szerint a kövér lány csak féltékeny, ő meg nem mondjuk bunkó, mert köszönés nélkül ott hagyott minket. Egy kicsit úgy érzem, hogy ez az egész ilyen "not my story to tell" tipusú dolog, de olyan mélyen felháborít, amikor valaki ennyire nem érzi a lényegét egy problémának, vagy ennyire nem érti meg a barátait. Úgy értem, persze, van egyrészt amikor úgy teszek, mint az unokahúgom, hogy ó jaj, nem is kövér, ez nincs is úgy meg így meg úgy, biztos azért szólítanak le állandóan mert jön a fejedből Dosztojevszkij, és nem azért mert vékony vagy meg jó alakú és szép arcú. Másrészt meg azt feltételezem, hogy valakinek az egész személyisége arra épül, hogy kövér, és akkor biztos, hogy csak ezen jár az esze, és biztos, hogy egész nap féltékeny a vékony barátnőire, mintha nem is lenne más az életében, nem találhatna olyan fiúkat akiknek a kerek lányok tetszenek, mit tudom én. 

Voltam egy darab randin egy marokkói fiúval, nem tudom, hogy lesz-e folytatása, mert annyian ghostoltak, hogy őszintén, én már semmin nem csodálkoznék, de olyan jólnevelt volt, hogy valami fantasztikus. Úgy értem, nem hittem volna, hogy ennyire fog imponálni, ha valaki nem tesz még pozitív megjegyzéseket sem a testemre, vagy akármilyen a külsőmmel kapcsolatos dologra, nem beszél a szexről, nem tesz szexuális utalásokat. Nagyon imponál még, hogy mindig bíztató megjegyzéseket tesz azt illetően, hogy munkanélküli vagyok és szerencsétlen, meg hogy "dolgozzak keményen", ne adjam fel meg ilyenek. Azt hiszem, olyan partnert szeretnék hosszú távon, aki szintén szorgos, és arra bíztat, hogy legyek szorgalmas és akkor sikeres is leszek és akarja is, hogy sikeres legyek. Nem tudom, hogy más családokban ez hogy van, de a szüleim mindig azt a benyomást keltették, hogy nagyon szorgalmas emberek, és hogy ha én is szorgalmas vagyok mondjuk kiskoromban az iskolában, akkor bármi lehet belőlem (aztán jól elrontottam a matek érettségit). Onnan jutott ez eszembe, mert szombaton találkoztam az unokahúgommal közös barátnőinkkel, és az egyikük mesélte, hogy a barátja milyen mérges, ha otthon még előveszi a munkahelyi laptopját, az unokahúgom barátja is morcos, ha a vállalkozásával foglalkozik, ahelyett, hogy vele lógna. Gondolom, ezt lehet úgy is értelmezni, hogy nem akarják, hogy a barátnőjük túl sokat dolgozzon, legyen meg a munka-pihenés egyensúly, de én inkább úgy élem ezt meg, hogy féltékenység. Jobban mondva, a hülye exfiúmmal úgy éltem meg, hogy ez féltékenység, amikor tanulni akartam, ő meg gyakorlatilag nem hagyta. Nagyon nehezemre esik nem azt gondolni, hogy azok a fiúk, akik kevésbé tanultak mint a barátnőjük igazából kicsit irigyek és/vagy féltékenyek, és ezért nem akarják, hogy a partnerük sokat dolgozzon, mert akkor ők alul maradnak. Ha ez igaz, ez olyan kiábrándító, vagy nem is tudom, én nem így képzelem el az életem, nem így képzelem el a dinamikánkat a fiúmmal, hogy az egyikünk igazából féltékeny a másikra. 


2024. január 22.

továbbiak a depressziómról

 Na, ezt a depresszió dolgot még mindig nem mondanám, hogy tudom ajánlani bárkinek is, de azt hiszem, hogy most már nem fogok a kardomba dőlni. Ebben két dolog segített, az egyik, hogy a pszichiáter megváltoztatta a gyógyszerem, biztos, hogy ezt a legfontosabb, aztán ott volt az is, hogy kimentem a levegőre, a harmadik meg, hogy a fél napok amikor nem voltam teljesen szomorú akkor egy kicsit (közepesen, nagyon) részeg voltam. Hát, keeping it real here. Mondjuk úgy, most már értem az alkoholizmus allűrjét, az ember jól elfelejt mindent, csak aztán másnap nem hogy borzasztó, de még emlékszik is. Na, szóval ezt sem ajánlom, ha őszinte akarok lenni. (mondjuk legalább nem egyedül ittam, haha)

A depresszióm meg, azon túl, hogy talán, talán egészen biztosan most már nem fogok a kardomba dőlni,  azért jó fárasztó. Az egész szomorúság eléggé fárasztó, ugyanis a depresszió előtti emlékeim arról, hogy szomorúság arról szólnak, hogy a menstruációm előtt egy kicsit, kis ideig szomorú voltam, és ezt el lehetett mulasztani kávéval, csokival, új ruhákkal, maszturbálással, mit tudom én, de ez a depresszió ez olyan szomorú, hogy megrohadok és semmi nem marad belőlem, csak egy aszalódott mazsola. Nem akarok aszalódott mazsola lenni. Gyakorlatilag én még mindig azt képzelem, hogy nem vagyok aszalódott mazsola, hanem az élet jobbra, sokkal jobbra fog fordulni, csak hát az is van, hogy az életem úgy van, ahogy van, már úgyis hatással volt rá a depresszióm, már úgyis 33 vagyok és fogalmam sincs, mit kéne kezdenem magammal, szóval it is what it is, úgyis lesz valahogy. Nagyon nehéz úgy lenni, hogy tudom, hogy kéne valami produktívat csinálnom meg állást kéne keresnem, meg ki kéne dobnom egy rakás dolgot a lakásomból, meg fel kéne takarítanom (sokkal jobban), miközben csak feküdni akarok és aludni, mert közben nem kell/lehet gondolkodni. 

És hát ja, tudom, ill. néha azt gondolom, hogy mekkora luxus már, hogy a budai háromszobás lakásomban sírok, hogy az élet egy rettenet szar, másoknak meg feltöltős villanyórájuk van meg nincs otthon ötféle kaja, vagy mit tudom én, csak ez mondjuk persze nem annyira segít. Semmi nem annyira segít. Nem annyira segít, hogy felmentem bumble-ra és tinderre is, és a sikerrátám mondjuk úgy, hogy tragikus, szerintem hivatalos, hogy senkinek nem tetszem, egy fiú, akivel karácsony előtt óta beszéltünk a napokban ghostolt, és valahogy olyan váratlanul rosszul esett, hogy nem is tudom, mit mondjak. 

Mármint az a gondoloatom van, hogy ha a társkeresés hosszútávú célja, hogy férjem meg gyerekem legyen, akkor csak állok magammal szemben, hogy mégis helló, mit gondoltál? Gyereket, én? Hogy élnék túl egy terhességet meg gyerekszülést mentálisan? Milyen anya lennék, hogy depressziósan fekszem a kanapén? (Szar. Olyan.) Nem tudom elképzelni, hogy én szülő lennék, hogy egyfolytában szórakoztatnom kéne a gyerekem, meg életben tartani meg hogy emellett lenne egy partnerem, aki mellett ott kellene lenne mint társ és partner és támaszt nyújtanánk egymásnak, miközben én vagyok az, akinek folyamatos pep talk-ra van szüksége azügyben egyáltalán, hogy gyerünk Adrikám, fel tudsz öltözni és ki tudsz menni az ajtón. Másrészt meg a lehetőség, hogy a depresszióm miatt ne legyen partnerem meg gyerekem még ijesztőbb, vagy még szerencsétlenebbnek érzem magam tőle, vagy nem is tudom. Az az elképzelésem van, hogy úgy élhetek, mint aki nem marhára depressziós, pedig ez valószínűleg nincs így, de olyan ijesztő arra gondolni, hogy ez akadályoz dolgokban. 

Tudom, hogy nem csak a depresszió van, ami akadályozza dolgokban az embert, meg nem csak ettől lesz rossz szülő (alkoholizmus meg mindenféle függőségek amik hirtelen eszembe jutnak), és annyi mindenen félre mehet az egész szülőség, ki mondta, hogy én jó lennék benne? Milyen nagyképű aggodalom amúgy ez? Arról az alapvető kérdésről nem is beszélve, hogy nem is tudom, hogy akarok-e gyereket, és akkor ez az egész mélyenszántó eszmefuttatás teljesen felesleges volt.


egy roppant drámai kép arról, hogy hány gyógyszert kell szednem



2024. január 10.

2024, nem ezt akartam írni

 Most egy "kicsit" elcsórom Dolly egyik bejegyzését (remélem ok): Ez egy jó szar év, és még csak 9 napja tart. 

Nem ezt akartam írni. 

Nem azt akartam írni, hogy olyan borzasztó a depresszióm, hogy azt se tudom mit írjak róla. Nincs is mit írni, de úgyse azért vagyunk itt, hogy ne írjak (ja de). Olyan nyomorult lettem valamikor karácsony és újév között, hogy az már nem is vicces. Nem is tudom, hogy kell erről szórakoztatóan írni. Tegnap eljutottam arra a pontra, hogy olyan iszonyúan nehéz volt magam összecibálni, hogy nem is tudom leírni, nem is tudom, hogy meg tudom-e ezt értetni valakivel, hogy mire elgyalogoltam a villamoshoz, aztán megtettem 4 megállót, majd az Etele plázánál gyalogoltam újabb 100 métert az Etele plázáig, na az egészen borzasztó volt. Aztán ittam egy kávét a Startbucksban, mert persze azzal zsaroltam magam, hogy ihatok egy karamellás kávét, ha elmegyek odáig, és akkor egy kicsit minden jobbnak tűnt, de aztán hosszasan telefonáltam a szüleimmel mindenféle dolgokról, és egyszer csak komolyan majdnem besírtam a meghatottságtól, és akkor nagyon megalázottan éreztem magam, hogy itt ülök a starbucksban és majdnem sírok, mert olyan rossz a mentális állapotom. 

Tudom, hogy másokkal meg van olyan, hogy nem tudnak kimenni az utcára, meg nem tudnak felkelni az ágyukból vagy nem tudnak rendesen enni vagy azt képzelik, hogy ott van egy ember aki nincs is, de szembesülni saját magammal mindig a legborzalmasabb. Az egyik barátnőm azt hitte, hogy én írom a szörnyen vagyok instát, de nem én írom. Nem mondanám ki azt, hogy "pusztulat szarul vagyok", de alig várom, hogy holnap odaadjak egy rakás pénzt a pszichiáteremnek, csak hogy mentsen már meg, csináljon már valamit, bármit, csak ne így kelljen lenni, mert így nem is tudok lenni. Ma nem voltam szomorú amikor felkeltem, még kávét is főztem meg arrébb tettem dolgokat a konyhában, az előbb pedig beraktam egy mosást, jobban mondva jóval előbb, mert az előbb sípolt, hogy kész, és hát én nem áltam fel, hogy kiszedjem, az összes póló ott fog gyűrődni addig a 10 percig amíg ezt még megírom. Mit szólna a zoknis lány.  Aztán ettem zabpelyhet meg néztem Stephen Colbert-t közben, majd felöltöztem, kivettem a húst a fagyasztóból (nyugi, azóta se sütöttem meg, pedig mindjárt este 6 lesz, helyette azért rendeltem a Normából kardamomos bullart, mert logikus vagyok, pénzügyi és egészségügyi szempontból is). Ja meg aztán megstoppoltam egy zoknit, de csak mert ott volt a pulton egy tű valami random kék cérnával, ami pont elég volt, és nem is érdekelt, hogy a zokni szürke. Egy nagyon szép oysho zoknim, ami volt rajtam vagy háromszor olyan szinten szétszakadt a lábujjamon ugyanis egyszer, hogy feltörte a lábam a cipő. Tisztára fáj a szívem miatta, főleg, hogy mérgemben kidobtam. Aztán miután most egyszerre kínzom magam a tinderrel és a bumble-lel, gondolhatjátok depressziósan milyen a siker rátám (egy fiúval azért nem beszéltünk csak úgy öt sort, mert az instámat akarta, na most az meg tele van totál személyes dolgokkal meg még két bikinis fotóval is), de válaszolgattam pár üzenetre,  a négy darab emailt, amit meg kéne írnom jól halogatom kb. három napja, pedig mind fél sorból áll, és félig hivatalos is.

Aztán nem tudom mit csináltam, valószínűleg szó szerint semmit, csak arrébb tettem pár dolgot, megittam az iszonyatosan erős kávém, meggyújtottam egy gyertyát, és aztán megint szomorú lettem. Olyan mint egy rossz hullám (hú, jó elcsépelt), hogy semmi nincs, csak egy véget nem érő szomorúság. Ez már nem is szorongás, ez már csak szomorúság. Nem tudok nem azon gondolkodni, hogy mi van ha így maradok, bár tudom, hogy úgyis jobb lesz, meg adnak gyógyszert vagy valahogy kiráncigálom magam ebből, de momentán nem tudom hogy. Momentán azon szorongok, hogy mindjárt el kell mennem hajat mosni, és az nehéz. Minden nehéz, semmiről, szó szerint semmiről nem tudom elképzelni, hogy meg tudom csinálni. Az egyik nap gyümölcssalátát akartam enni, de kényszerítenem kellett magam, hogy odamenjek a konyhába, mert meggyőződésem volt, hogy nincs rá időm, és nem tudok meghámozni egy kivit. Amúgy lol, nyilván, de olyan nehéz racionálisnak lenni. Ha racionális lennék, nem lennék ilyen depressziós, nem? Akkor most biztos állást keresnék ahelyett hogy.... ülök a kanapén és sírok? 

Ezt biztos igazán élmény volt olvasni (se), kíváncsian várom, hogy holnap megint megpusztulok vagy fel tudok kelni, oh the suspense.

2023. december 18.

harmincon túli szingli nő

 Tegnap elolvastam egy romantikus könyvet, és pont azt az érzést váltotta ki belőlem, amit várhatunk: harmincon túli nő vagyok és jesszusom, egyedül fogok megaszalódni. Fel is mentem bumble-re, és most szorongok, mint a franc. Itt minden fiú eléggé helyes és sikeresnek tűnik, vagy nagyon sportos vagy nagyon menő vagy valami kávézót vezet ahova szeretek/szoktam járni vagy hasonló kúl dolgot csinál (én meg munkanélküli vagyok és még egy tetoválásom sincs). 

Az is van, hogy kezdek teljesen biztos lenni benne, hogy nem teljesen véletlen vagyok ennyi ideje szingli, vagy legalábbis nem azért mert annyira ronda vagyok, bár őszintén, ha ilyen a fiúfelhozatal, fogalmam sincs milyen menő és gyönyörű lányok lehetnek, de az utcán nem vagyok annyival szarabb az átlagnál. Meg szerintem butább se vagyok az átlagnál, de ahhoz mondjuk jó átlagos merítést kell produkálni. Mindenesetre szóval a helyzet az, hogy egészen tragikus és nem tudom mit kell csinálni azzal, hogy annyira sok éve belekerültem egy rossz kapcsolatba, és azóta félek elköteleződni mások iránt (jó, a brácsás Martin iránt úgy elköteleződtem volna mint a huzat, csak ő meg nem akarta, meg nem laktunk egy városban meg mindkettőnk élete béna volt abban a pillanatban, de ez úgyis csak kifogás legalább részben). Azóta is fogalmam sincs, hogy kell elköteleződni, és időnként eszembe jut az a fiú aki szex után kb öt perccel közölte velem, hogy ő most amúgy nem akar kapcsolatban lenni, és ettől váratlanul rendkívül szánalmasan érzem magam. Az igazság az is, hogy mondanám, hogy nagyon meglepett meg rosszul esett, de abban a helyzetben legalább annyira a szexre utaztam mint ő, de minden_egyes_alkalommal_ reméltem, hogy meggondolja magát, csak aztán nem gondolta meg magát persze. 

Szóval nem tudom, hogy kell valakit úgy szeretni, hogy merem szeretni és nem csak így... kedvelni (van ennek értelme?),mert tudom, hogy viszont szeretnek, és nem csak valami második vagyok, vagy alkalmi vagy egyáltalán, valaki, aki számít valamit, és ez az egész annyira kínos, meg határeset megalázó, mármint mintha egy tinédzserlány naplóját olvasnánk. Viszont én már elég idős vagyok ahhoz, hogy hangosan recseg a hátam, miközben ezt írom, és ez aggasztó. Szeretném, ha valakinek velem recsegnek a háta mert fél egyedül elmenni kondizni meg jógaórára, és aztán azt mondaná nekem, hogy ez még nem halálos, még nem a bordád fogja átszúrni a szíved. 

Tikkel a bal szemem az idegtől, és egy görcsnek érzem magam az egésszel kapcsolatban, és akkor ma cseteltem bumble-n egy fiúval aki egy kilenc éves kapcsolatból szállt ki egy hónapja, és én majdnem felsikoltottam, amikor ezt elolvastam, hogy egy hónapja! Ember, amikor nekem vége lett az istenverte kapcsolatomnak, egy hónappal utána még próbáltam túlélni, próbáltam lenni, anyámnak bőgtem a telefonba számtalanszor, próbáltam megérteni mi történt, hogy én hogy lehettem évekig valakivel, aki azt mondta nekem már az elején, hogy úgy adnék neked egy pofont, és nekem azt hiszem, hogy nem elég, hogy aztán sose adott, én olyan partnert szeretnék, aki nem akar pofont adni. Olyan partnert szeretnék, aki a partnerem akar lenni, egyenrangú partnerem, aki megsimogatja a fejem, ha valami nem jó. 

Azért is érzem görcsnek magam, mert állandóan arra gondolok, hogy jó, de löttyedt a combom, meg löttyedt a karom meg mindenem löttyedt, teljesen kiborít, hogy még a mellem is löttyedtebb, mint 16 évesen volt, mondjuk 16 évesen meg azt hittem, hogy csak akkor lesz igazi mellem, ha lóg (hát lol), hogy semmilyen szinten nem tudok kibékülni a testemmel, de tenni sem, hogy jobban nézzen ki, vagy legalábbis jobban érezzem magam, mert szorongok, hogy el kell mennem valahova tornázni meg fura pozíciókba kényszerítenem magam egy cicanadrágban, de utálom a testem, akkor miért van rajtam cicanadrág? miért vettem magamnak cicanadrágot? (egyébként szép cicanadrág, de minek vettem meg? mit gondoltam?) Egyáltalán nem érzem jól magammal kapcsolatban, és nem csak a testemmel kapcsolatban, de mentálisan sem, fogalmam sincs, hogy hogy prezentálom majd valakinek, hogy ja, amúgy egy kicsit bipoláris zavarom van, csak egy kicsit, de a depresszióm most eléggé vacak, és örülök, hogy kicibálom magam az ágyból és felveszem a ruhám ami eltakarja a szőrös lábam, meg tegnap annak örültem, hogy bekapcsoltam a mosogatógépet. Hogy adok valakinek érzelmileg valamit, bármit? Hogy viselem el a stresszt ami egy kapcsolatban van? Hogy viselem el, hogy nem mindig az van és úgy van, ahogy én képzeltem? Hogy csinálom, hogy ne olyan elcseszett legyen, mint az exfiúmmal? Hogy kezdem el egyáltalán? Hogy nem írom ki a profilomba, hogy de amúgy depressziós vagyok, egy puding, és úgy kell összekaparni, szóval én ezt már nem tudom megtenni valaki másnak?

2023. december 15.

 Közben az is volt, hogy megmondtam a konzulensemnek, hogy abbahagyom a phd-t, ő meg egyrészt meg se lepődött, amin még jól ki is borultam. Másrészt az egészen jól kiborultam mindenen, először, hogy napokig izgultam és/vagy szorongtam, hogy mit fogok mondani, meg majd elfelejtem mit akarok mondani, aztán meg hazaértem, és az egésztől olyan fáradt lettem, hogy hát nem is tudom mit mondjak. 

Jó, persze, tudom, mit mondjak. Rettenetesen csalódott vagyok, hogy ez így lett, és legfőképpen azt kérdezem magamtól, hogy mégis minek vettek fel egy orvosi egyetemre szociológiából doktorálni kit hibáztathatnék ezért  , hogy gondolták, hogy majd adekvát szakmai segítséget tudnak nyújtani bármiben, vagy hogy kaphatok akármilyen iránymutatást, ami nekem hasznos lehet. Nem túlzok, de egy darab irodalmat sikerült kikölcsönöznöm a három féléves pályafutásom a könyvtárból, de nem hogy magyar nyelven, angolul se volt semmi. Az mondjuk nem baj, ha angolul van, de az annál inkább, hogy mindent, de mindent az internetről kellett lelopnom az egy kicsit bánt. És persze, mondhatjuk, hogy volt keretem könyvtárközi kölcsönzésre meg nem tudom, de mégis ki fog azzal vacakolni, hogy egy másik könyvtárból megkérje a folyóiratot, azt se tudom, hogy de kifizessem, és akkor majd egy hét múlva vagy valamikor megjön a publikáció 2023-ban, amikor létezik az internet? Hát ne vicceljenek már velem. 

Októberben vagy négy különböző titkárnőtől meg mindenféle titulusú emberektől próbáltam segítséget kérni egy tárgy miatt, jobban mondva, most már elmondhatom, hogy a statisztika miatt, amiből hülyére tanultam magam, de komolyan mondom, én annyit tanultam arra az egy szar vizsgára mint az államvizsgámra, és mégis megbuktam, sőt mi több, annyi pénzt költöttem korrepetálásra, hogy akkor már elmondom, hogy 60 ezer forintot 3 darab órára (jó, ezek több órás alkalmak voltak), de olyan szinten fogalmatlan voltam, és olyan szinten butának nagyon régen éreztem magam, és igazából rendkívül csalódott is vagyok meg rosszul is érint. Nem csak azért vagyok csalódott, mert megbuktam, és aztán közölte velem a tanár, hogy hát ennek nem kellett volna nehéznek lennie, hanem mert heteket töltöttem egy tárgy tanulásával amire ilyen formában nem is lesz szükségem. Az egész tárgy ugyanis tele volt biológusoknak, orvosoknak, immunológusoknak meg mit tudom én kiknek való példákkal, amiket jól megtanulhattam, ahelyett, hogy egy percet is foglalkoztam volna ténylegesen a dolgozatommal, ami gyakorlatilag megakadt, minek után elmentem a számos titkárnőhöz meg referenshez, hogy tudnak-e ajánlani egy másik tárgyat vagy másik karról valamit, vagy valami féle méltányosságot, de a phd titkárnő olyan fogalmatlan volt, és annyira csak azt tudta hajtogatni, hogy ezt a tárgyat teljesíteni, hogy komolyan mondom majdnem besírtam. Mármint nem hiszem el, hogy phd szinten még mindig ezt a poroszos oktatási rendszert kell tolni, hogy megtanulod fiam és kész, különben nem mész sehova. 

És akkor megpróbáltam elintézni, hogy átjelentkezhessek az Eltére, de hát nyilván nem ment, meg őszintén meg lennék lepődve, ha bárhol bármilyen rugalmasság nyomát is mutatnák. Szóval azt tanácsolták, hogy jelentkezzek újra, mintha nem pazaroltam volna el eddig is ennyi évet feleslegesen, de olyan kevesen járnak oda, hogy nem tudom annyira elképzelni, hogy engem mint mezei halandót majd felvesznek oda. Mondjuk most olyan csalódott és frusztrált vagyok, hogy azt se tudom, akarok-e még Magyarországon doktori iskolába járni, vagy egyáltalán bárhol.

2023. december 13.

love

 Annyi történik, hogy kb. másfél hete beteg lettem, és azóta próbálom túlélni az egészet, vagy kilábalni belőle vagy nem is tudom, de most már nem csak, hogy mentálisan nem tudom, hogy kell lenni, de testileg sem igazán. Testileg úgy érzem magam, mint egy vénasszony és igazából biciklizni szeretnék.

A gimnáziumi legjobb barátnőm megházasodott, és én még csak nem is tudtam róla, nem is tudtam semmit, és olyan váratlanul rosszul érzem magam ettől az egésztől, hogy ma elmentem kardamom bullart venni a normába és elfelejtettem megvenni. Olyan rosszul érzem magam, hogy ma megint csak kötögettem fél délután. Olyan gyász van bennem valami elveszett barátság iránt, hogy nem is tudom, hova legyek, de azt főleg nem tudom, hogy kell egy barátságot újra építeni. Egyfolytában az az érzésem, hogy az én hibám, meg én vagyok tök passzív, mert én is vagyok tök passzív, nem tudom, mit mondjak, amikor megkérdezik, hogy vagyok vagy mi van velem, hát semmi, meg minden? Másrészt valami kellemetlen gyász aziránt is, hogy tényleg mindenki házas csak én nem, tényleg mindenki kapcsolatban van, csak én nem, és biztos valami brandet kéne építenem erre, hogy szingli vagyok, de nem tudok semmi lenni, csak szomorú. Mármint általában nem vagyok olyan szomorú mert nem vagyok házas és nincs gyerekem, de amiatt, hogy nincs partnerem most már tényleg viszonylag szomorú kezdek lenni. Ha meg azt gondolom, hogy nem, akkor csak bebeszélem magamnak, vagy mit tudom én. 

Nem akartam olyan nő lenni, aki kétségbeesetten keresi a nagy ő-t, de még csak nem is keresem, mert szorongok, hogy mégis mit tudok én adni, amikor az idő felében depressziós vagyok (most is este fél 10, és ha ezt befejeztem, hát menten lefekszem aludni, mekkora fun) vagy csak szorongok, a gyógyszereim miatt már úgysincs libidóm (jó, van, csak kevés, kevesebb, mint volt, de esküszöm még emiatt is szorongok) meg amiatt is szorongok, hogy nem tudom, hogy kell másokkal megosztanom az időt és a lakásomat, mert az exfiúmmal gazillió éve ugyan, de ez nem volt jó érzés, nem ment jól, állandóan abból álltak a napjaink, hogy én azt hittem, hogy együtt töljük a hétvégét és elmegyünk valahova, ő meg reggeli után fogta magát és elment horgászni. Állandóan elégedetlen voltam, állandóan úgy éreztem, hogy pazarlódik az időm vagy hogy valami nem jó, nincs privát szférám, és egy másik emberrel, akit elvileg szeretek, hogy legyen privát szférám, hogy kell, hogy lehet ezt megbeszélni? 

Biztos beszélnem kéne a pszichiáterrel arról, hogy nem tudok kialakítani párkapcsolatot mert ún. traumáim vannak, traumák ezek egyáltalán? De ahogy az indiai fiúval nem ment, abból arra következtetek, hogy ez valami rossz élményen alapuló viselkedési minta (az összes pszichológus erre biztos most jól összerándul). Szóval megint felkeresett az indiai fiú, pedig én már jól lezártam a fejemben az egészet, meg beletörődtem, hogy nincs nagyon értelme, erre ír, hogy helló. HELLÓ. Meg hogy menjek el hozzá Bahreinbe. Meg hogy ő depressed volt. Igazán? Komolyan? Csak mert amikor tavaly ősszel nekem volt elég rettenetes depresszióm, akkor még úgy volt, hogy nincs olyan, hogy depresszió. Ezen kívül megvallotta, hogy nem ment valami jól a biznisz, és ezért nem volt kedve beszélni sem (!!!!444), amire mondtam neki, hogy nem is pénzt vártam tőle, de azt mondjuk igen, hogy annyit mondjon, hogy bú. Mármint nem tudom, hogy ez hogy megy, de Európában nem működik úgy egy kapcsolat, hogy öt hónapig kb. nem szólsz hozzám. Az többek közt azt is jelenti, hogy nem annyira érdekellek. Nem akarok valakivel lenni, akit annyira érdeklek, hogy miután felveszem vele a kapcsolatot, ami megszakad, majd öt hónapig nem jut eszébe semmit mondani. Nem akarok valakivel lenni, aki komolyan azt gondolja, hogy ez így működhet. Jesszusom. Férfiak.


2023. november 30.

I capture the castle

 Sajnos most nem a könyvről lesz szó, bár azért el kell mondanom, hogy jelentős komplexusokat vált ki belőlem, hogy elsőre fel se fogtam, hogy Dolly blogneve utalás a Lolitára, pedig olvastam a Lolitát. Szóval most rendkívül kispolgári módon veretem a kb. öt klasszikus címének egyikével amiket olvastam. Ráadásul ezt a blogvembert is közepesen elbuktam, ugyanis ez csak a 21. posztom, de hát túl nagy volt a kísértés amikor bekapcsoltam a laptopot, hogy inkább Gilmore girls ismétléseket nézzek

Tehát most nem a könyvről lesz szó, pedig még Londonban olvastam, főleg a metrón amikor írtam a szakdolgozatom, ami miatt egy elég kedves emlék, hanem a házról, amiben élek. Ez egy nyolc lakásos társasház ami kb. 1938-ban épült. Ez több szempontból fontos, mint hogy eléggé régi, nem működnek már olyan jól a dolgok és fel kéne újítani őket, meg hogy 1956-ban le is dőlt a ház egyik része, többek közt az én lakásom is. Na most ez a lakás akkoriban még a közösképviselőnk családjáé volt, akik ekkor költöztek el az első emeletre, ahol ez a nő azóta is él. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, de egy dolog maradt, hogy ez a nő a közösképviselő... egészen nyárig. 

Történt ugyanis, hogy... jaj, annyi minden történt! Az alsó szomszédom azt mondta, hogy tévé sorozatot kéne írni ebből a nőből. Ami elindította az egészet az az volt, hogy a nyolc lakásból négyben új lakó lakik, akik semmiről nem tudnak semmit. Ez a nő ugyanis egészen változatosan alázott meg mindenkit, egy  része tulajdonképp nem is az én sztorim, de egészen változatos megtévesztések, mint amikor elhitette mindenkivel, hogy az egyik nő az elsőn sose fizet közösköltséget, és emiatt el kell, hogy menjen ügyvédhez, aztán most kiderült, hogy két havi tartozása volt, és ennek nagyon-nagyon sokszorosába került az ügyvéd meg mindenféle költség. Volt az az alkalom is, amikor a földszinti lakóval vagy 10 percig veszekedett arról az egyik lakógyűlés keretében, hogy milyen a megfelelő lábtörlő, egy másikkal meg azért került nézeteltérésbe, mert köszönt a nő pasijának(!). 

Két dologgal kezdődött az egész idén, az egyik az, hogy beázott a lakásom teteje, a másik meg, hogy beázott a lakásom oldala.Aztán folytatódott azzal, hogy a szomszéd lakásban/erkélyen, nem is tudom, hol egerek vannak. De kezdhetem azzal, hogy egy pár négyzetméteres részen teljesen beázott a plafon, majd kiderült, hogy a nő sokszoros, tízszeres áron csináltatta meg, nem viccelek. Ezután nem sokkal közölte apukámmal, hogy ne foglalkozzon vele. Mindenesetre már vagy fél éve beázik a hálószobám egyik sarka, de most már egészen láthatóan egy méter magasan beázik, és akkor kiderült, hogy a szomszéd ház egyik csöve bele van szigetelve a mi házunkba, és tiszta penész az egész fal. Ez is vagy egy éve húzódik, de eddig kb annyi történt, hogy a nő küldött egy elég vicces kézzel írott levelet, amin a megszólításban át van húzva, hogy Lajos és Péterre javítva (jó, már nem emlékszem a nevekre, de kb ilyen kaliberű volt).

Az egész annyira kellemetlen, olyan rossz vibe-ok vannak, mióta apám felolvasta ill. elmondta a nem is tudom hány pontból álló listát a problémákról (de ilyenek, hogy a tetőfeljáróhoz egy szekrénykulcs vezet, komolyan mondom, egy random megvásárolható szekrénykulccsal be lehetne jönni a házba) azóta utál, vagy mióta megszülettem utál, nem is tudom, de közölte velem, hogy én koszolok össze mindent a szemetemmel. Na most ez az a nő, akivel azon vesztem össze tavasszal, hogy azt csinálja, hogy az erkélyére fogja magát és kimegy, és aztán onnan kihajítja a szemetét le a ház előtti előkertbe, mintha a középkorban élnénk. A legutóbbi, múlt heti lakógyűlésen csak elfordult és úgy tett, mintha nem hallaná amikor mondok valamit. Arra szeretek gondolni, hogy most már lemondott, most már nem bánthat senkit, de egyáltalán nincs ilyen érzésem, ilyen rosszindulatú hárpiát még a világ nem pipált.

2023. november 27.

Mohamed

 Matcheltem tinderen Mohameddel, és most két dolgot akarok mondani ezzel kapcsolatban.

Elmentünk a fideszes rokonainkhoz apukámmal pénteken, és egyből fáradt leszek, ha erre kell gondolnom, de a nagynéném már megint migránsozott egy jót. Mármint nyilvánvalóan iszonyat idegesítő, iszonyat minden, de ami talán a legjobban felbosszant, hogy nincs olyan sok rokona, és mégsem tudja fejben tartani, hogy nem vagyunk erre vevők, és akkor se lesz belőlem fidesz szavazó, ha ő fejre áll. Iszonyat kiábrándító ez a migránsozás valakitől aki 40 évig volt saját maga is migráns, a férje még németül se volt hajlandó megtanulni, de azért helyén van arról beszélni 20 percen keresztül, hogy jönnek a migránsok, és nőket fognak megerőszakolni meg gyerekeket ölnek meg meg mit tudom én, amikor magyar férfiak itthon a hazánkban hazai magyar férfiak akik esznek disznót vacsorára és magyarul szórják a szitkot, ők heti egy nőt ölnek meg csak mert nem képesek kijönni egymással. 

A másik dolog, hogy én most akkor szinglin ragadtam életem végéig? Már ki se számolom, hogy hány éve voltam utoljára kapcsolatban (jó, az indiai fiút nem számítva, már pedig nem számítva), mert csak rosszul leszek. Rosszul leszek, ha arra gondolok, hogy randiznom kell valakivel, rosszul leszek, ha arra gondolok, hogy senki nem akar velem majd randizni, mert túl kövér vagyok, pedig amúgy pontosan látják a képeimen, hogy nézek ki, szóval ennek olyan sok értelme azért nincs, rosszul leszek, ha arra gondolok, hogy valakivel közös életet kell teremtenem, de fogalmam sincs, hogy kell, hogy kell másokat is figyelembe venni a jövőmet illető döntéseket illetően, oh wait, nincs is jövőm, mim van?  Rosszul érzem magam minden tekintetben magammal kapcsolatban, mások izgalmas embernek láttatják magukat tinderen meg bumble-ön is, mit tudom én, vannak hobbijaik, dolgokat gyűjtenek, dolgokat másznak meg, én meg szeretek elmenni a bolha piacra meg sánta vagyok a bal lábamra amit vagy 10 éve törtem el, de ha stresszelek, akkor úgy sántítok rá, mint annak a rendje és néha kétszer van rajtam ugyan az a zokni mert abban is alszom és elfelejtem, vagy nem mosom meg a hajam egy hétig meg amíg nem viszket a fejem és olcsó Dm-es hajbalzsamot használok, mert mostanában az jónak bizonyult, és fogalmam sincs ki vagyok. 628 posztot szeretnék írni arról, hogy fogalmam sincs ki vagyok, de a nagy része úgyis csak arról szólna, hogy fogalmam sincs ki vagyok, de nagyon szeretem a kávét és nem régiben megmérték az orvosnál a vérnyomásom és 168 volt, szóval most mondtam a szüliemnek, hogy vennünk kell egy mérőt, mert az nem létezik, hogy 168/50 a vérnyomásom, de mi van, ha a kávétól volt, ha még a kávéról is letiltanak, hát én megpusztulok. 

Ettől az egész párkereséstől olyan ijedt vagyok, nem is tudom, hol kell kezdeni, mi van ha valaki hozzám ér, mondjuk nem mintha addig eljutnék, mert kb 10 percig tartja fenn bárki az érdeklődésem az interneten, utána kikapcsolom és elmegyek olvasni, de élőben akárhányszor megismerkedtem valakivel az is olyan creepy volt. Azt akartam mondani, hogy az egy életen át egyedül maszturbálás is majdnem csábítónak tűnik, de a gyógyszereimtől úgyse maradt libidóm, szóval tulajdonképpen miről beszélek, szex? Minek?

2023. november 25.

 Kicsit kijöttem ebből a blogolási lendületből kérem. 

A héten az is van, hogy kb minden nap van valami programom, és én ezt nem tudom, hogy gondoltam, én nem is vagyok extrovertált. Én nem akarok minden egyes nap valahol lenni, kivéve a kanapét. Fogalmam sincs, hogy ez a társasági élet hogy működik, és legszívesebben most is kakaót innék és olvasnék vagy Szívek szállodáját néznék, ahelyett, hogy magamról írok.

2023. november 22.

 A héten, jobban mondva tegnap találkoztam azzal a nővel, vagy hát mondhatni barátnőmmel akit a pszichiátrián ismertem meg. Jaj, ez teljesen abszurd leírva, ez majd jó lesz a kommentelőknek. 

Szóval ez a nő teljesen szerencsétlen és nehéz sorsú, egyrészt viszonylag komoly mentális betegségei vannak, a családja rettenetes, közben diplomája sincs, (ami szerintem jó pazarlás, mert egy nagyon intelligens nő), a partnere meghalt egy autóbalesetben, és még anyagilag is nehéz körülmények között is él. Mindez nem elég, ennek köszönhetően még az egészségügyi ellátórendszerben is sorsára van hagyva. Jaj, engem őszintén megvisel ez az egész, jobban mondva az, hogy hallgattam. Azt tudtam mondjuk, hogy nem minden kerületben egyformák a lehetőségek, de ma mondta például a pszichiáterem, hogy a 4. kerületben, ahol ő is dolgozik (a magánon kívül), ott 4 vagy 5 pszichológus is van, na most a 11. és a 22. kerületnek volt egy, amikor én oda jártam. Most ezzel nem azt akarom mondani, hogy ott szuper jó lehet minden, de na. Én amúgy nagyon hálás vagyok, hogy nem kell külön pszichológushoz és pszichiáterhez is járnom, de lehet, hogy csak azért gondolom ezt, mert nem volt olyan jó élmény, és aztán a pszichiáterrel sem végződött olyan jól. Jó, amiért végképp hálás vagyok, hogy nem kellett bentfekvős terápiára mennem, de az a benyomásom, hogy ha államiba járnék, sokkal nagyobb lenne ennek az esélye, mert ott mindenkivel kevesebbet tud a pszichiátere tölteni, és nagyobb eséllyel mondják azt, hogy menj befekvős osztályra, és akkor ott majd beállítják a gyógyszered. 

Na most meggyőződésem, hogy a szüleim nélkül már éhen haltam volna, de nem tudok nem hülyeségeken gondolkodni, mint hogy. (És esküszöm nem arra gondolok, hogy milyen borzasztó, hogy mennyit költök terápiára, gyógyszerekre és a további gyógyszereimre, mint egy nyugdíjas)Kimondtam azt az égbekiáltó életbölcsességet, hogy" én azért próbálom összeszedni magam", és azóta azon gondolkodom, hogy 

van olyan, hogy próbálom összeszedni magam

valaki kemény nő

nem hagyja el magát (az sztk pszichológus ezt közölte velem)

valakinek nagyobb szerencséje van

Mármint én általában nem hiszek az ilyen hülyeségekben, hogy szedd már össze magad, hogy lehet ilyen mondani egy mentális betegséggel kűzdőnek? Nem azt feltételezzük, hogy már mindenki próbálja a lehető legjobb életét élni, de nem megy, és ezért ment el a beteg a rettenetes sztk-ba? Arról a mozzanatról is beszélek különben, amikor mondtam, hogy ha nyomorult vagyok, akkor gyakran gondolok ilyenkere, hogy jó, de ha nem lenne lábam, vagy jó, annak sokkal rosszabb, aki, vagy hogy jó, akkor sokkal rosszabb lenne, ha, és néha ez egy kicsit segít, meg pitiáner dolgokból merítek erőt, mint reddit olvasás meg pulóver vásárlás vagy fancy tea/kávé ivás, és ez a nő meg azt mondja nekem ennyi év bipoláris zavar után, hogy neki nincsenek megkűzdő mechanizmusai? Hogy ő nem szokott? Hogy ő inkább fetreng a nyomorban? Mármint én is fetrengek a nyomorban, amíg olyan borzasztó, hogy el nem múlik, de egyszer mindig jobb lesz, nem? Fogalmam sincs, ezzel mit akarok mondani, és azt hiszem, hogy most én is ugyan úgy okoskodok, mint mindenki más, pedig csak jobban értenem kéne mások megküzdési mechanizmusait, vagy inkább nem azt hinnem, hogy én vagyok a legokosabb, pedig mindenki különböző.

Meg olyan nehéz szerintem az embereket edukálni is ezügyben, amikor nekem az az általános élményem, hogy viszonylag gyakran lehet kezeletlen mentális betegségekkel kűzdőket látni az utcán vagy itt-ott. Meg állandóan eszembe jut a közös képviselő is, aki évről-évre egyre furább és gonoszabb lett, tényleg olyan minősíthetetlen dolgai vannak, hogy nem is tudom, hogy tulajdonképpen hogy maradt ilyen sokáig közös képviselő, és most nem rég hallottam, hogy valamivel kezelés alatt áll. 

2023. november 19.

család

 Egyrészt, hogy voltam ma ilyen családállításon, és úgy akartam valamit írni róla, de egyrészt azt se tudom mi az nem is értem teljesen mi történt, másrészt azt mondta a pszichiáter néni, hogy ne beszéljünk másoknak arról, hogy mi történt ott. Ha őszinte akarok lenni, nem igazán hiszek az ilyen dolgokban, mint hogy családállítás meg kineziológia, de csak mert a pszichiáter néni ajánlotta, hajlandó voltam rá. Neki nagyon sok mindent elhiszek, és erről megint eszembe jut a régi pszichiáterem, és elönt valami rettenetes keserűség. 

Szóval erről a családállításról olyan rettentő  érzelmileg kimerülten meg nem is tudom, fáradtan jöttem ki, hogy borzasztó, pedig én voltam az első. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy ez ilyen egész napos program, szóval csak pár mandarin volt nálam meg egy kis üveg víz, és hogy mindenkié egy órás vagy nem is tudom. Mindenesetre ha nem én lettem volna az első hanem mondjuk az ötödik, akkor én azt nem tudom, hogy élem túl, meg a többiek hogy ezt hogy viselik. 

Másrészt meg a családommal és a karácsonnyal kapcsolatban olyan rettenetes szorongás van bennem, hogy nem is tudom hova tenni, nem is tudom, mit kezdjek magammal ezügyben. A szülinapom ugye elmaradt, amikor eljöttek volna a rokonaim hozzánk a Balatonra és az biztos nagyon jó lett volna, akkor is mentálisan úgy kivoltam, hogy anya lemondta. Akkor ez megkönnyebbülés volt, de visszagondolva már persze eléggé bánom, hogy nem próbáltam meg összekaparni magam, de hát most már mindegy. Most meg karácsonykor a nagynéném jön megint ezzel, hogy jehova, és ők nem ünneplik a karácsonyt meg minden. Az unokaöcsém apjának a családja, akik különben rendes emberek kivéve az unokaöcsém apját, meghívták őket karácsonyra, és nekik is letolta ezt a jehova dumát, hogy ők nem ünneplik a karácsonyt, meg amúgy is sokba kerül (de azért az elvárás, hogy az unokaöcsémnek kb 30 ezerért ajándékot vegyünk), meg mit tudom én, hát esküszöm, én érzem kínosan magam. Mármint annak a szerencsétlen gyereknek teljesen hülye az apja (és ezt nem én mondom, hanem mindenki), és akkor nehogy már legyen tágabb családja? A kedvenc unokahúgom agymosásnak hívja ezt az egész jehovizmust, és én eddig nem merészkedtem idáig, de kezdem úgy érezni, hogy nem téved teljesen. A másik húzás különben az, hogy részben azért nem karácsonyozunk együtt, mert van egy üdülési joguk pont akkorra Keszthelyre. Keszthelyre. Keszthely egy nagyjából elég szép város, de karácsonykor, a tél közepén nem olyan sok mindent lehet ott csinálni, meg az otthonodtól és a dolgaidtól távol mit lehet csinálni egy szállodai szobában egy 12 éves gyerekkel, amikor kinn van vagy 3 fok? Annyira lehangoló. Olyan kevés rokonunk van, többekkel nem is tartjuk rendesen a kapcsolatot, és a meglévőek ennyire agyzsibbasztóan hülyék, nem tudom mire vélni. Apám egyébként az egyik bátyjával nem is tartja a kapcsolatot, mert állítólag a felesége olyan rosszindulatú, hogy nem lehet velük mit kezdeni, na az ő gyerekeiket nem is ismerem. Tök szomorú. Most elhatároztam, hogy majd felkeresem őket karácsony után, de fogalmam sincs mi lesz, milyen lesz, anya roppant jóindulatúan közbe vetette, hogy mi van ha majd nem kíváncsiak ránk, és ez annyira rosszul esett, hogy azóta is ezen pattogok. Annyira kiábrándító, amikor anyám "senkit nem érdeklünk és csak zavarunk más embereket" elképzelése felüti fejét, hogy alig tudom túltenni magam rajta. 

Olyan fáradt vagyok minden szempontból, jó ég.


2023. november 18.

2 London tipp

 2 Lodnonos tipp (könyveket is akartam posztolni, de azokra most nincs energiám)


Néha szoktam nézni ezt a lányt youtube-on, Maddie-nek hívják, 23 és norvég de Londonban él, és a youtube shorts videóiban nagyon jó Londonos tippeket szokott megosztani, ami mindig olyan jó trip down memory lane. Ez a videója is nagyon érdekes, nekem fogalmam sincs már, hogy 10 éve mit költöttem Londonban, arra emlékszem, hogy a kollégium kb 720 font volt, és az iszonyú drágának számított akkor.


A másik Emily Jane Johnston, aki egy amerikai nő Londonban,és gyakorlatilag csak videókat (reeleket?) posztol, szóval nem tudtam, mit tegyek ide, de a Londonos highlight-jai instán nagyon jók meg hangulatosak, meg amúgy az egyik kedvenc plus size influencerem is, bár mondjuk szerintem csak ő aposztrofálja magát plus size-nak, nem hiszem el, hogy akkora méretet hord mint amit állít, meg szerintem plus size-nak beállítani is kicsit problémás, de oh well.